- Szia kedveske! – búgta egy férfihang a telefonba. Semmi bemutatkozás, semmi jó modor, azonnali bizalmaskodás jellemezte a telefonálót.
- Szia. – köszönt vissza Móni, és egyáltalán nem lepődött meg ezen a tolakodáson. A férfit, vagyis Sanyát ugyanis, az interneten „szedte össze”. Móni férjes asszony, régóta próbálkozott már ilyen és hasonló helyeken ismerkedni. Sok emberrel chatelt, de leginkább vak randikra járt. Ő dolga, gondoltam… mert ahogy mesélt, láttam az arcán, hogy élvezte ezt az egészet. Vagyis az ismerkedés olyan formáját, amikor két idegen ember látatlanban megbeszél egy helyet, ahol aztán szemrevételezik egymást, és kölcsönös tetszés esetén, kitalálnak valami számukra elfogadhatót. Szóval Móni… aki túl volt már a fénykorán, és véleményem szerint, sohasem tartozott külsőleg a legkapósabb kategóriába, sőt, némelyek a munkahelyünkön csempeszájúnak, csücsörinek is hívták... nos… izgatottan traccsolt legújabb szerzeményével.
- Jaj, de jó, hogy hívtál, éppen ráérek. – folytatta lelkesen, miközben a kellemes hangtól vadul lángra lobbant.
- Tudod, hogy ki vagyok ugye? – kérdezte a férfi.
- Hát persze, felelte Móni, miközben azt találgatta vajon hány pasinak adta meg a telefonszámát és azok közül éppen ki a szerencsés telefonáló.
- Akkor jó… mikor talizunk? – tért Sanya a lényegre, és az agya, mint egy számológép kattogni kezdett… azon tanakodott ekkora percdíj mellett mennyi időt érdemes édelgéssel tölteni…
- Hááát, nem is tudom… - tanácstalankodott Móni.
- Holnap érted mennék, esetleg valahová. Mit szólsz? – folytatta kissé sürgetően Sanya.
- Holnap? Dolgozom… de talán-talán, ellóghatnék egy időre. – jutott azonnal eszébe a lehetőség, amin a férfi gyorsan kapva-kapott.
- Tíz?
- Inkább tizenkettő!
- Hol?
- Őrmező?
- Ilyen messze? – szaladt ki Sanya száján, de miután rájött, hogy ez nem éppen szerencsés egy légyott szervezésekor, gyorsan korrigált. - Pontosabban? – kérdezett vissza, és a számológép benzin-árfolyam ügyileg újra kattogni kezdett.
- Hááát… tudod mit, bemegyek a Boráros térre! Az már jó?
- Jobb. – felelte kissé megnyugodva Sanya, miközben igyekezett megjegyezni hol vár majd rá Móni. Osztott-szorzott, kiszámolta a távolságot és a megéri-e együtthatót… ami úgy jött ki neki, hogy gondolatban összeadta a fuvarozás és egy kávé költségét… majd viszonyította egy ingyen numerához… - Megéri… persze csak akkor, ha jó a nő! - dobta ki végül a gép az eredményt, ezért aztán újra figyelni kezdett.
- Piros miniben leszek. Barna a hajam… meg fogsz ismerni… és majd hívl… – hadarta még Móni, de…
- Na szeva! Ott leszek. – vágta el a szóközepén a szóáradatot a férfi és ő már csak az egyenletes búgást hallotta.
- Bunkó! – szaladt ki Móni száján aztán, másnapig már nem is gondolt a randira. A következő nap azonban egyre többet. Talán még az is megfordult a fejében, hogy kár volt ezt a déli időpontot ajánlania, mert a hőmérő higanyszála igencsak folyamatos emelkedésbe kezdett… a rekkenő hőségben csigalassúsággal telt az idő, és a piros mini sem tűnt olyan kényelmesnek. Folyton igazgatta, túl melegnek tűnt, na de a randi, az randi… és a pasi, ha bunkó is, elképzelhető, hogy egy kigyúrt, gusztusos, kolosszus. Ez a típus pedig a gyengéje volt. Így jött el a várva várt indulási idő. Móni öt ujjal belekotort a hajába, amitől határozottan vonzóbbnak érezte magát… és tizenegykor startolt, mint akit puskából lőttek. Pontban tizenkettőkor pedig, odatrappolt a megbeszélt helyre és olyan Mónisan lecövekelt. Ez azt jelentette, hogy előkapart egy cigit a zsebéből és mint egy gyárkémény pöfékelni kezdett, miközben szertartásosan Marlene Dietrich-et utánozva lepöccintette a hamut a földre és erősen a dohányáru fogyására koncentrált. Az ugyanis, mint időmérő szerkezet funkcionált.
- Úristen, ez nem jön. Mindjárt elszívom… ha elfogy, lelépek. – kezdett épp egy kétségbeesett gondolatba, de abban a pillanatban megszólították.
- Szép jó napot kedves! Én lennék a Sanya. Azonnal megismertelek. – szólította meg egy tagbaszakadt munkásnadrágos férfi, aki úgy forgatta a szemét, hogy az majd’ kiesett a gödréből.
- Sziiijjja! – jelent meg Móni arcán az öröm. Csak, mert egy külsőre tetszetős fazon állt meg előtte. Ínyére volt a trikóban majdnem, félmeztelen test. Elbűvölte a férfi mosolya, is, ami mintha egy picit erőltetett lett volna, és talán egy aprócska fintort is felfedezni vélt… - No de ki törődik ezzel, amikor úgy megnézte a lábaimat. Jó ötlet volt ezt a minit felvenni… – szaladt át a fejében egy aprócska elégedett gondolat… aminek folytatását a férfi megakasztotta.
- Egy kávé? Mit szólsz? Szemben van egy presszó. – nézett most már mélyen a szemébe Móninak, aki ettől az „érdeklődő” tekintettől majdnem elalélt. Az invitálás tökéletesre sikerült.
- Benne vagyok. – felelte izgatottan, és közben megpróbálta kitalálni vajon mi lesz a férfi következő lépése. Már előre érezte a finom kávé ízét, és talán még a férfi remegő ajkait is… amikor elindultak. Sanya fejében is rendesen jártak a gondolatok…
- Két kávé szorozva 360-al… az annyi, mint… - jött ki a végeredmény, amikor a kávézó elé értek. – Édeském, ha megittuk a kávét hazavihetlek? Az a fehér kis busz az enyém látod? – búgta Móninak, aki elégedetten konstatálta, hogy jók a megérzései, csak mert úgy tűnik, egészen kellemes délutánnak néz elébe. Kényeskedve szólalt meg.
- Aaaz?
- Igen Cica-Mica. Repül, mint a szél, ha meghajtom, na, majd meglátod…
- Szupeeer. – tette a kilincsre a kezét Móni, és már éppen benyitott volna, amikor Sanya esdekelve ránézett.
- Kicsi Bogár! Kérhetnék valamit? Előre mennél és rendelnél nekem a kávé mellé egy jó hideg ásványvizet? Két perc és jövök utánad… - kérlelte Mónit, aki azonnal megértően bólintott.
- Persze… - erősítette meg a fejmozdulatot, aztán már csak azt látta az üvegablakon át, ahogy a férfi szép lassan elindul a parkoló felé. Piszmog valamit a kocsiban, indít és aztán viharos gyorsasággal eltűnik, mint a kámfor.
Hozzászólások