- Képzeld randim lesz. – újságolta nemes egyszerűséggel a barátnőm, egy szép nyári napon. Bevallom, közlése igencsak meglepett. Egy pillanatra átfutott az agyamon a kétely, hogy vajon ez a mondat Pancsitól származik-e egyáltalán, netán rosszul hallok, vagy valami gyökeres változáson esett át az elmúlt egy héten, amióta nem találkoztam vele… csak, mert éppen azon a traccs partinkon ecsetelte mennyire jól érzi magát, amióta elvált. Sőt még arról is boldogan tájékoztatott, hogy nincs nála boldogabb amióta egyedül él, és soha, de ő aztán soha, de soha többé, hogy neki még egyszer, neki aztán nem! Nos, mondom éppen ilyesmikre gondoltam. Azt hiszem, észrevette, hogy nem tudom hirtelen lereagálni a közlését, így gyorsan valami magyarázatfélét próbált összeeszkábálni.
- Jól van, tudom, de egy kicsit meggondoltam magam. Olyan szimpatikus, jó modorú, tisztelettudó, úriemberre bukkantam. Kivétel, meg mindig erősíti a szabályt nem? – kérdezett vissza, de miután változatlanul nem szóltam egy szót sem, csak csodálkozva meredtem rá, tovább folytatta.
- Orvos. – fejezte be ezzel, mert azt hitte, ez megmagyarázza miért is adta fel az elveit. Kétkedve szemléltem pirulását.
- Szuper! Legalább kimozdulsz, és végtére is minek penészednél? – oldottam fel a benne lévő görcsöt, amit Pancsi sugárzó mosollyal jutalmazott, miközben belém bújt a kíváncsiság ördöge. Faggatni kezdtem.
- No, és hol ismerted meg?
- A társkeresőn írtam neki.
- Te?
- Igen.
- Ezt is feladtad?
- Az én koromban fiacskám, már ez is megengedett! – felelte csodálkozásomra, de akkor azt gondoltam… jó, hát változik a világ, végtére is nincs ezzel semmi baj… aztán kiszaladt belőlem a kérdés…
- No és hol, mikor lesz az a bizonyos randi? – érdeklődtem, mire ő hosszú szóáradatba kezdett és azt hiszem a még fel nem tett kérdéseimre is megadta a választ.
- Tudod, Pétert a bemutatkozásából, nagyvonalú, stílusos embernek gondolom. Nem ám akárhová invitált. A Vörösmarty térre beszéltük meg a találkát. Igaz, a szobornál, mert ott kevésbé feltűnő másnak, hogy az ember olyan béna… tudod, az első csetlő-botló lépés… de kikövetkeztettem, hogy valószínűleg a Gearbou-ba ülünk be egy fincsi sütire. Ezért is gondoltam, hogy azt a cuki kiskosztümöt veszem fel, amit a múltkor úgy megdicsértél. Elvégre az egy belvárosi elit hely. Délután háromig még a körmöshöz és a kozmetikushoz is beugrom… kiteszek magamért, az első benyomás a legfontosabb! – lelkendezett barátnőm, mint egy kamaszlány.
- Óh! Nagyszerű! Csak csípd ki magad, aranyoskám! És ne feledd az első aranyszabályt! Fogyasszál aranyoskám, fogyasszál, ne legyél szívbajos! – mondtam neki immár viccelve, aztán már csak együtt nevettünk. A szikrázó napsütés átvilágította vörös haját. Örültem, hogy elégedett. Még viccelődtünk pár percet, aztán elsietett. Tűsarkújának kopogása mellől még hallottam, a „majd beszámolok, hívlak” mondatot. Mentünk a dolgunkra. Pancsi a körmöshöz, én pedig a virágoshoz. Mindenki tette a dolgát. Bevallom közel a háromhoz, újra eszembe jutott Pancsi. Kicsit izgultam érte, szerettem volna, ha sikerül a randija. El is képzeltem, egy hozzávaló, magas, kékszemű álom pasival, ahogy feketekávét kortyolgat… kicsit talán el is andalogtam egy ilyesfajta lányregényes képen, de aztán hirtelen összerezzentem… megcsörrent ugyanis a telefonom. Hirtelen kaptam fel. Már messziről kihallatszott belőle valami, vinnyogó, bugyborékoló furcsa zörej. Pancsi volt, és percekig alig tudott megszólalni a röhögéstől. Csúnya dolog nőnek az utcán röhögni, de ő azt tette. Szabályosan formálva az ehhez szükséges hangi effektusokat… alig értettem.
- Naaa? – sürgettem…
- Anyukám! Itt ülök egy galambszaros padon… heheeeheee, kezdett újra hangot változtatni. Én ugyan nem értettem, igazán… de folytatta. – itt ülök a cuki kiskosztümömben. Rémesen röhejes! – ismételte újra és menthetetlenül vihogni kezdett… úgy mondta tovább… és itt volt a doktor úr!
- Voolt? – néztem az órámra, mert az még csak három óra öt percet mutatott.
- Ja! Elküldtem a náthásba, anyukám… váltott át visító nevetésből gurgulázóba… képzeld… jahajjj, azt látnod kellett volna. Jött egy pasi olyan kitérdelt maci gatyában, cekkerrel…
- Na neeee! – kezdtem én is rötyögni, mert elképzeltem barátnőm megdöbbent tekintetét.
- Amikor megláttam, elgyengültek a lábaim… eszembe jutott az aranyszabály, meg, hogy na… ennek lőttek! Jahaajjj…
- Óh, kész főnyeremény, és elhajtottad? Kár… egy kávét azért… csak fizetett volna… – haraptam el a szót, röhögtem most már én is.
- Hülye vagy aranyom? Ő aztán alaposan… bemutatkozott: „Kezeit csókolom… Dr. Lantos Péter. Jaj úgy restellem, szívesen meghívnám egy kávéra, de otthonfelejtettem a pénztárcámat.”
Hozzászólások