Humoros írások

- Kata, bocsáss meg, de nem tudtam elszabadulni. Volt egy majdnem lerázhatatlan ügyfelem… Pár percet késem, de már útban vagyok. Csücsülj be, megtalállak. – magyarázkodott Géza.

- Nem probléma. – felelte a férfinek a nő, miközben jót derült ezen az ötletességen. - Óh, hogy ez milyen rafinált. Kivárta a hat órát… Biztosan itt ólálkodik valahol… Beültet a Mozart kávézó kirakatába, hogy megszemlélhessen, mint egy vásári majmot. Még az a szerencse, hogy ma elég sokan vannak. – mosolyodott el magában Kata, amikor a telefon kikapcsoló gombját lenyomta. – Nos jó, akkor menjünk. - határozta el, és belépett a kávézóba. Alig volt hely, ezért aztán túl nagy választási lehetősége nem maradt. Mégis… a maradék üres asztalok közül a legtávolabbihoz ült. Ám ez is elég közel volt a kirakat üvegéhez. Az érzés, ami néhány perc elmúltával, hatalmába kerítette egészen különös volt. Megborzongott. Olyasvalami volt ez, mint amikor valaki a bőrén, a pórusain át érzi, hogy lesik…

- No, Katalin, rendelj egy kávét ettől a mosolygós pincérnőtől, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Elvégre, nem a kivégzésedre jöttél! Hát ki a fene ez a pasi, hogy neked respektálnod kéne bármit is? Na elő a rajzot, aztán, amíg nem jön, fabrikálj egy kicsit… Üsse kő! – biztatgatta magát még akkor is, amikor a széke melletti fogasra felakasztotta a kabátját. Kicsit piszmogott még a mobilján, aztán egy hirtelen elhatározással a telefont a zsebébe dugta.

- Na majd megmondom én, hogy ki figyel kit! – mosolyodott el huncutul, miközben a már kihozott kávéját kavargatni kezdte. Gondolatai csapongtak. Először eszébe jutott a reggeli megbeszélése a kiadóval, aztán egy sikeres könyvborítója… utána önmaga. Tulajdonképpen elégedettséget érzett. Igaz, ami igaz, nem szokványos életet élt, de ez a nem szokványos élet, nagyon is ínyére volt. Ötvenen túl is randizgatott… ráadásul éppen egy fiatal negyvenes ügyvédet várt… aki éppen, ki akarja cselezni, de ez az egész pont az ilyesmitől izgalmas. Mert, nem mindennapi. Ő pedig igazán kedveli a kihívásokat. Az unalom a halála, de leginkább az unalmas emberek… - járta körül gondolatban a témát, miközben elégedetten hátradőlt a székben.

- Jó a kávé és jó ez a skicc is, sőt jól érzem magam a bőrömben. – szemlélgette a reggel elkezdett munkáját. Már éppen egy kicsit jobban belemerült volna, amikor hirtelen hangos csilingeléssel kinyílt a bejárati ajtó. Gondolom, ismeri mindenki azt a nézési technikát, amikor valaki látótere tökéletesen beleesik az általa megfigyelni kívánt területbe, miközben a fejét egyáltalán nem fordítja a megszemlélni kívánt tárgy felé. Kata pont így tett… azonnal észrevette, hogy a kávézóba egy húsos, mondhatni inkább kövér férfi lép, és savószínű szemével jobbra-balra tekintget.

- Na megjött a Gejza! Más nem lehet… – futott át az agyán, aztán mozdulatlanul, mosolyogva várta a fejleményeket. A férfi először megtorpant. Ez mindössze egy pillanatig tartott… mert szinte azonnal elindult Kata felé, aki póker arccal várt… és a férfi egyre csak közeledett… aztán megállt a ruhafogas mellett.

- Tökölődik! De jó! Így kell ezt. – gondolta elégedetten Kata, miközben oldalsó látóteréből tökéletesen látta a férfi mozdulatait, aki elővette a telefonját és tanácstalanul nyomogatni kezdte.

- Na Gejza! Ha tudnád, hogy itt állsz mellettem. – kajánkodott Kata magában, miközben továbbfigyelte a férfit, aki szemmel láthatóan nem értette mi történik körülötte… csak mert az általa bepötyögött utolsó szám után, sem történt semmi.

- Mégsem jött el? Sehol sem csörög. – morfondírozhatott magában, miközben Kata zsebéből majd’ kiugrott a rezgő telefon.

- Na édeske, ki figyel, meg kit? – szánta meg mosolyogva az elképedt férfit, mert halkan, szinte sajnálkozóan odaszólt. – Géza? – hallotta meg a nevét az, és mint akit bolha csípett meg szemmel láthatóan, csalódottan rámeredt Katára.

- Ó anyám, hála az egeknek, ennek nem tetszem! Nem kell majd magyarázkodnom… – állapította meg azonnal Kata, és helyet mutatott maga mellett Gézának, aki azonnal letottyant a szabad székre. Szinte összeesett, amint a szék ülőkéje az ülepéhez ért. Aztán lazán elhelyezkedett. Majdnem olyan kényelmesen, mintha egy karosszékben üldögélne.

- Kezeid csókolom. Tegeződtünk, úgy emlékszem. Szabados Géza vagyok. – kezdte meg a társalgást a férfi.

- Persze. Rácz Kata.

- Trükkös volt, ez a telefon. – jegyezte meg epéskedve a férfi.

- Óh… dehogy! – szabadkozott Kata, és egy kicsit eljátszotta, hogy zavarában elpirul. Jelentőségteljesen a férfire nézett, akiről úgy tűnt mintha kissé érdektelenül tekintett volna vissza rá… Ettől a nézéstől, Katának borsódzott a háta, és azonnal jó ötlete támadt. Ez pedig nem volt más, mint egy megszabadulásos nagymonológ… ami nem állt másból, mint hogy beszélt, beszélt és beszélt. Bármiről. Ebben ugyanis már gyerekkora óta őstehetségnek számított. Éppen a témákat gyűjtötte össze a fejében, amikor nagy örömére Géza megszólalt. Az amúgy már lassan kínossá váló csöndben a férfi hangja messziről ért el hozzá.

- Mi ez a rajz?

- Bingó! Géjza! Kitaláltad a gondolataimat… - villant át a nő agyán, aztán lelkesen magyarázni kezdett. Először a kiadóról mesélt, aztán a rajz iránti szeretetéről… ez úgy tizenöt percig tarthatott, egyszer csak azt vette észre, hogy a szemben ülő férfi szunyókálni kezd.

- Ne aluggyá mán! Khmmm… - köhécselt egy kicsit, csak úgy, épp hogy… mire Géza felriadt.

- Igen? A kiadó! – kapta el az utolsó szót és megpróbált olyan értelmesen nézni, ahogy csak bírt. De nem sikerült túlzottan neki… és Kata mit sem törődve a szunyókálóval, tovább folytatta. Tetszett neki ez a képtelen helyzet…  

- Mit képtelen! Ez totál groteszk! Itt ül ez az ügyvéd, kövér is, csúnya is… nekem nem tetszik, neki én nem tetszem… hihihi… - kacarászott magában Kata és úgy döntött kicsit még szívatja a pasit… megérdemli… így tehát áttért a rajzművészet általános elveire, az ábrázolás technikákra… aztán egy gyors demonstráció miatt picit hangosabban, felkapta az asztalról a skiccet. A férfi ismét felriadt.

- Ez aztán a mestermunka! – nézett üveges tekintettel a rajzra, miközben mindent megtett, hogy le ne essen a székről. Plöttyedt testét alig bírta egyensúlyban tartani.

- Köszönöm. Te aztán hálás hallgatóság vagy… – rebegte Kata kajánul.

- Nincs kedved esetleg egy sütihez? Szívesen hallgatnálak még… érdekes a téma. - szedte össze magát egy pillanatra a férfi és azt gondolta, bárcsak sohasem hívta volna ezt a beszélőgépet a Mozartba… olyan, mint a kacsa segge! – párosította össze a szárnyas állat hátsófelével Kata száját.

- Neeem, köszönöm. Már nem fér bele az időmbe. – szánta meg végül is a nő Gézát, aki ezt hallván, megkönnyebbülve, szabadkozni kezdett.

- Úgy szégyellem, magam. Restellem a fáradtságomat, ne haragudj… de tegnapelőtt jöttem ki a kórházból. Sérvműtétem volt… és nem vagyok még túl jól formában… akkor talán, mehetnénk is… - kezdett nyúlkálni a kabátja felé Géza.