Humoros írások

- A mi időnk! Hehe! Kacagnom kell! Két kísértet. Szép kilátások mondhatom! Évek óta ebben a kávéházban bolyongunk. Nem mondom, csodás hely ez Felvincikém… Ódon és patinás. Kísértetnek soha jobbat, mint ez a gazdagon díszített, eklektikus épület. Benne Mannheimer Gusztáv és Eisenhut Ferenc freskóival, a márványasztalokról és kristálycsillárokról már nem is beszélve, de…

- Na ugye! Hát nem pompás? Tökéletes ez a párizsias hangulat itt, Pest szívében. No és a közönség!

- Persze, persze… elismerem én, hogy jobb, mint egy farkasréti kriptában, meg aztán be is kellene fognom a számat, hiszen megfogtuk az Isten lábát ezzel a hellyel, de…

- De? Már megint de…

- Ne haragudj, kérlek, szó, ami szó, örülök, hogy veled tölthetem minden percemet. Kártyázunk, sakkozunk, dominózunk, de valahogy… hiányzik az izgalom.

- Innen a New Yorkból? Nem értelek! Neked nem eléggé izgalmas Móricz, Karinthy, Kosztolányi, Molnár, vagy Heltai? Összeteheted a két kezed, kedves öcsém, hogy köztük lehetsz. Írók, újságírók, kritikusok színe-java, színészek közt, azt mondod unalmas?!

- Óh, hát nem azért! Csak, néha történhetne valami rendkívüli. - biggyesztette le az ajkát néhai Molnár Gáspár.

- Bökd már ki végre, mire gondolsz!

- Khmm… hogy is mondjam… Jól jönne a hölgyek társasága… - hebegte pirulva Molnár.

Á! Hát szóval erről van szó! - mosolyodott el Felvinci, és tekintetével ismét az órát kereste. A lelke mélyén nagyon is egyetértett az előző gondolatokkal, hiszen jómaga is izgalommal várta a kávéház igen különlegesnek ígérkező délelőttjét. Ő ugyanis tudta, amit Molnár nem. Ez pedig nem volt más, mint hogy a palota a mai naptól hölgyvendégek látogatásaira is berendezkedett.

– Lesz meglepetés! – képzelte el barátja megdöbbent ábrázatát, de néma maradt, mint a csuka. Mire gondolatban idáig jutott, hangos kakukkolással az óra is megszólalt. Épp a tizedik kakukkszó harsant, amikor kinyílt a kávéház ajtaja, és belépett rajta az első vendég, aki nem más volt, mint Hámori Ilonka, a Magyar Nemzeti Bank igazgatójának leánya.

- Ilyet sem láttam még! Egy nő! Úgy látszik vége a rossz napoknak. – mosolyodott el bajusza alatt Molnár, és értetlenkedve, kérdőn nézett a mellette lebegő Felvincire.

- „Hölgy-ó-ra”! Édes barátocskám, „hölgy-ó-ra”! - mondta Felvinci tagoltan a még mindig csodálkozó arckifejezéssel néző Molnárnak.

- Megmagyaráznád, kérlek mi az a „hölgyóra”?

- Szóval, nem hallottad. Sejtettem. Pedig, már egy hete beszéli a Nyugat és a Pesti napló asztaltársasága, hogy a mai naptól a kávéház megnyitja kapuit a szebbik nem előtt. Így aztán soha jobbkor nem is említhetted volna hölgybéli igényeidet. Mostantól legeltetheted a szemedet a szebbnél szebb démoni teremtményeken. – nevette el magát Felvinci, miközben látta, hogy Molnár arca az örömtől ragyogni kezd.

- Nézd! Már jönnek is! - fordult izgatottan, ám kissé hitetlenkedve a bejárat felé Molnár, miközben remegő kezekkel gyorsan feltette a lorgnonját.

 

És a hölgyek jöttek. Elindult az áradat. Ki egyedül, ki a barátnőjével, vagy egészen kis csoportokba verődve érkeztek. Csinos fruskák, jól öltözött nagyságák, öntudatosan, elegánsan és üdén lépegettek a traccspartira. A kávéház felbolydult. A nyüzsgő sokadalomban alig hallották egymás hangját. A pincérek rohangáltak, és állításuk szerint aznap tizenegyig megszületett a kávéfőzés új világrekordja. A New York valami megmagyarázhatatlanul izgalmas, egyórának nézett elébe. Legalábbis ezt érezte néhai Felvinci Tihamér, és megboldogult Molnár Gáspár.

            - Istenem, de szép látvány! – áradozott a két kísértet, és mint akiket bolha csípett meg, másodpercenként helyet változtatva repkedtek egyik asztaltól a másikig, földszinttől az emeletig. Nem győztek betelni a látnivalókkal. Épp a karzat felett keringtek, amikor észrevették, hogy az elsőnek érkezett Hámori Ilonka még mindig egyedül ül egy fal melletti fülkében, és savanyú ábrázattal, egykedvűen kavargatja kávéját. Magánya miatt már-már megsajnálták, amikor maga előtt illatfelhőt tolva, feltűnt egy elegánsan öltözött, középkorú nő, és pihegve az asztalához érkezett. Molnár és Felvinci egyszerre kapták fel a fejüket. Orrukat megütötte az édeskés parfüm illata.

            - Ópium! – szaladt ki pillanatnyi időeltolással a szájukon, és a felismeréstől mindkettőt a rosszullét környékezte. A hatás leírhatatlan volt. Kigúvadt szemekkel meredtek az éppen megérkezőre.

            - Még mindig milyen csinos ez a bestia! - jegyezte meg elismerően, de némileg zavartan Felvinci, és egészen elfehéredett.

            - Nekem mondod… – harapta el mondanivalóját Molnár, és tekintete Felvinci arcát kutatta. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, mint a viadalra készülő kakasok. A helyzet olyannyira kezdett komikussá válni, hogy a beálló csendben egyszer csak Felvinci arcára kiült a vigyor.

            - Csak nincs valami baj, édes barátom? – kajánkodott, amikor meglátta Molnár hitetlenkedő ábrázatát.

            - Az, aki…mo…mo…most jött… – kezdte dadogva. – Az ott… szóval ő az, aki miatt a Dunába ugrottam. Matild. – suttogta.

            - Látom. – sandított Felvinci az asztal felé, és csuklani kezdett. Teste meg-megrándult, és a zsigereiből lassan feltörő nevetéstől megrázkódott.

- Csak nem te is? - kérdezte elhűlve szellemtársától Molnár, és amikor Felvinci bólintott, először megnyúlt a képe, de aztán szívből hahotázni kezdett.

- De igen! Képzeld! Én marha! Miatta akasztottam fel magam. Hehehe… és még a temetésemre sem jött el… – szaladt ki a száján. Nem lehetett megállítani, gurgulázva kitört belőle a röhögés.

            - Hát ez jo-hóóó! Most meg aztán már édes mindegy! Még ilyet! Megőrülök! Hallgassuk már meg őket! - törölgette le Molnár a kibuggyanó könnyeit.

 

Ezalatt a két nő mit sem sejtve beszélgetni kezdett.

- Pá, puszi édesem! Ne haragudj, hogy késtem, de apád feltartott. - huppant le a székre az elegánsan öltözött Matild.

- Csókollak „anyuka”. Kíváncsian várom, miért bolondítottál ide.

- Ne élcelődj! Örülnél, ha én lennék az anyád.

- Isten ments! Örököltem volna a hajlamaidat.

- Nocsak, milyen keserű ma a kisasszony. Történt valami?

- Ne is mondd. Felpróbáltam a mennyasszonyi ruhámat.

- És? Nem ment rád?

- Nincs szükségem rá. Ferenc elhagyott. – szipogott a lány.

 

A szellemek abbahagyták a nevetést. Jó hangulatuk egyszerre tovatűnt, sajnálkozva nézték az elkeseredett Ilonkát. Szívük szerint ellátták volna holmi „apai” jó tanáccsal a búslakodót, de az ő helyzetükben ez teljességgel lehetetlennek tűnt. Így aztán csak fejcsóválva megpróbáltak tovább összpontosítani a beszélgetőkre, ám azt időnként valami furcsa, halk suhogás minduntalan megzavarta.

 

A hölgyek tovább beszélgettek.

- Csodálkozol? Nem tudtad megtartani.

- Miért? Te kit tudtál?

- Én drágám legalább egyszer férjhez mentem! Az is valami, ha nem is sok.

- Igazán? Na ne mondd! És hány öngyilkost hagytál magad után?

- Kis szívem, ahogy elnézlek, te egyet sem fogsz. Meg aztán, mit tehetek én arról?

- Még hogy mit! Csak kihasználtad őket, aztán, amikor elköltötted az utolsó vasukat is, eldobtad mindet. Apámat is megbolondítottad, annyira, hogy képes volt nőül venni. – sziszegte dühösen Ilonka.

- Ugyan édesem… jött ő magától!

- Kíváncsi vagyok, őt mikor hagyod el.

- Ma reggel megtörtént, pont ezért hívtalak ide.

- Mi történt ma reggel?

- Jaj, csacsikám! Csak azt szerettem volna elmondani neked, hogy a jövőben nélkülöznöd kell a mostohaanyádat. – pattant fel az asztaltól Matild, biccentett egyet, majd elindult a kijárat felé. Azután, mint aki jól végezte dolgát, mosolyogva még visszaszólt: „Na, pá édesem! Örökre!”

 

A beszélgetés végére mindkét kísértet méregbe gurult. Felháborodva hallgatták Matild utolsó, gyilkos szavait. Még utoljára megvetően végigmérték, majd levonták a végső következtetést.

            - Micsoda egy vipera! Még jó, hogy nem vettem el! – sóhajtott megkönnyebbülten Felvinci, amire Molnár sűrűn bólogatni kezdett.

            - Ezt megúsztuk, édes öregem!

- De végül is férjhez ment a mi Matildunk, hallottad.

- Nem hallottam kristálytisztán… volt valami furcsa kis neszezés.

- Én azt hámoztam ki, hogy igen.

- Na és? Tudod, ki vette el?

- Én. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Néhai Hámori Ottó a Magyar Nemzeti Bank igazgatója.

 

****

 

 

- Kedves barátaim! Kerek húszéves évfordulót ünneplünk. Nagy nap ez a mai, hiszen kerek két évtizede, hogy megszabadultunk attól a nőszemélytől, aki tönkretette mindannyiunk életét. - kezdett bele Felvinci Tihamér beszédébe, miközben sűrű, és elérzékenyült pillantásokkal Molnár Gáspárra és Hámori Ottóra nézett.

- Örökké éljen a New York kávéház szelleme! Éljen a Haláli csapat! Dicsérjük azt a napot, ami egyszer és mindenkorra elhozta számunkra az örök nyugalmat és az örök békét! A függetlenség napját! – fejezte be a kissé emelkedett hangulatú pohárköszöntőt Felvinci, majd fogta a pezsgősüveget, és jó hangosan útjára engedte az üvegből kirepülő dugót.

- Kérem a poharakat! Gyorsan! – sürgette a körülötte lévőket.

- Itt vannak! – felelte Molnár lelkesen, és a tálcára készített poharakat gyorsan az asztaltársaság felé egyensúlyozta. Épp letenni készült, amikor valami furcsa, édeskés illatot érzett. Nem tudta megmagyarázni pontosan mi lehet az, de az érzés nyugtalanná tette. – Valami nem stimmel, valami nem stimmel… – ismételgette magában egészen addig, amíg hirtelen a tálcára nem nézett. Nem hitt a szemének. Az asztalon négy pezsgőspohár állt, és akkor már bizonyosan tudta, hogy az illat, amit érzett nem más, mint az ópium.

 

 

*** V é g e ***